A hosszú hétvégére való indulás mindig izgalommal teli pillanat, de amikor Sopron felé vettük az irányt, úgy gondoltuk, ezúttal minden zökkenőmentesen zajlik majd. A GPS-be bepötyögtük az úti célt, és magabiztosan indultunk útnak, hiszen mi baj történhetne?
Amikor a GPS a szőlők közé visz
Nos, hamarosan kiderült, hogy a technológia sem tévedhetetlen. Az egyik pillanatban még az országúton haladtunk, a következőben pedig szőlősorok között kanyarogtunk, mintha a GPS-ünk is megkívánta volna a borospincéket.
Egy rövid, de annál kalandosabb kitérő után végül sikerült visszatalálnunk a helyes útra, bár egy ponton már azon gondolkodtunk, hogy talán csak meg kellene állnunk, és megkérdeznünk egy szőlőtőkét, merre tovább. De hát miért is választottuk Sopront?
Természetesen a bor és a csokoládé miatt! Mert mi lehetne jobb motiváció egy hosszú hétvégére, mint a finom borok és az ellenállhatatlan csokik, amelyek garantáltan feledtetik az összes eltévedést?
Ahogy végre megérkeztünk a városba, mosolyogva konstatáltuk, hogy Sopron és környéke tényleg bővelkedik kanyarokban – de hát ez is része a kalandnak. És ha már az utazás kezdete ilyen emlékezetes volt, alig vártuk, hogy felfedezzük, mi minden vár még ránk ezen a különleges hétvégén.
Sopron: a város, ahol a múlt és a jelen együtt táncol
Ahogy végre begördültünk Sopronba – miután a GPS is belátta, hogy mégiscsak aszfaltozott utakra tervezett –, azonnal éreztük, hogy ez a város nem akármilyen hely. Már az első lépéseinknél az járt a fejünkben, hogy Sopron valószínűleg egy időkapu, ahol a múlt és a jelen kéz a kézben táncolnak, és mi most csöppentünk bele ebbe a varázslatos keringőbe.
A belvárosban sétálva az embernek az az érzése támad, hogy itt még a macskakövek is mesélnek, sőt, talán épp a mi lábunk alatt osztják meg legújabb történeteiket.
A szűk, kacskaringós utcák pedig valóságos labirintust alkotnak. Egyik pillanatban még biztos voltál benne, hogy az irány jó, a következőben pedig azon gondolkodsz, hogy talán visszakerültél egy középkori tér-idő hurokba, ahol ugyanaz a templomtorony bukkan fel minden sarkon.
De sebaj, elvégre az a legjobb városi séta, ahol egy kicsit el is veszel – így találhatod meg a legérdekesebb helyeket, amiket a térkép nem mutat. És ha valaki azon kapja magát, hogy újra és újra ugyanoda lyukad ki, azt csak a soproni varázs teszi: itt az utcák tényleg a saját kedvükre kanyarognak, a turisták meg csak győzzék követni őket.
Az első benyomások alapján Sopron nemcsak lenyűgöz, hanem egyből be is von a saját történetébe. Minden sarok mögött újabb meglepetés vár, és bár a lábaink már érzik a macskakövekkel folytatott találkozást, egy dolgot biztosan tudunk: ez a város nem hagyja, hogy csak úgy átsétálj rajta. Itt tényleg része leszel a táncnak, ahol a múlt és a jelen egyaránt meghívott vendég.
Tűztorony és borospincék: magaslatok és mélységek Sopronban
A hosszú hétvége első napja természetesen egy jó erős kávéval kezdődött, mert tudtuk, hogy Sopron nem kímél minket – a Tűztorony lépcsőit például már messziről is kihívásnak láttuk. Egy hangulatos kis kávézóban telepedtünk le, ahol a reggeli italunkról hamar kiderült, hogy nem érdemes félvállról venni. A kávé olyan erős volt, hogy még a Tűztorony is meghajolt előtte – legalábbis mi így éreztük, ahogy egyre éberebbé váltunk minden kortytól.
A Tűztorony megmászása előtt persze még nem tudtuk, mi vár ránk, de ahogy elkezdtünk felfelé kapaszkodni a lépcsőkön, hamar rájöttünk, hogy nem ártott volna még egy-két kávé. A lépcsők mintha sosem akartak volna elfogyni, és minden fordulónál újabb lépcsősor várta, hogy legyőzzük.
Ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy nőtt a remény, hogy hamarosan elérjük a csúcsot, de minden egyes újabb lépésnél azon gondolkodtunk, hogy lehet, Sopronban a lépcsők titokban szaporodnak. Végül azonban diadalittasan megérkeztünk a torony tetejére, ahol a látvány minden fáradtságot megért. A város panorámája egyszerre lenyűgöző és megnyugtató – kivéve persze, ha eszedbe jut, hogy le is kell majd jönni.
Délután viszont egy másik, sokkal mélyebb kaland várt ránk: a borospincék. Amikor a pincemester kacsintva közölte velünk, hogy „csak egy pohárral” lesz, tudtuk, hogy itt már nincs visszaút. A borospince hangulata magával ragadó, és minden korty bor olyan volt, mintha egy kicsit mélyebbre merültünk volna a soproni történelemben.
Persze a „csak egy pohár” hamar kettő, majd három lett, és ahogy a borok egyre jobban lazítottak rajtunk, a borospince falai is egyre barátságosabbnak tűntek. Mire kijöttünk, úgy éreztük, hogy a soproni borok és a város történelme valahogy összefonódott – és mi boldogan hagytuk, hogy magával sodorjon minket.
Az első nap végére sikerült magunkat a soproni magaslatokban és mélységekben is kipróbálni, és bár a lépcsők kemény kihívásnak bizonyultak, a borospincék végül minden fáradtságunkat elfeledtették. Sopron már most elnyerte a szívünket – és talán egy kicsit a gyomrunkat is.
Soproni Lővérek: túra, kaland és egy nagyobb lépcsőmászás
A második nap reggelén a soproni Lövérek felé vettük az irányt, mert úgy gondoltuk, hogy a természet lágy ölén való pihenés tökéletes ellenszere lesz az előző napi boros kalandoknak.
Hamarosan rájöttünk, hogy a „pihenés” kifejezés kissé félrevezető lehet, amikor az ember egy erdei túrára indul. Ahogy elmerültünk az erdő mélyén, gyorsan megtapasztaltuk a természet igazi csendjét – amit csak a saját lihegésünk és a szívünk egyre gyorsuló dobogása szakított meg.
Miközben a dombokon és völgyeken keresztül túráztunk, azon tűnődtünk, hogy vajon a soproniak miért nem emlegetik többet ezeket a „lépcsőmászásokat.” De bármennyire is elfáradtunk, a természet szépsége kárpótolt minket. Persze nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy megpihenjünk egy tökéletes piknikhez alkalmas tisztáson, ahol előkerült a hátizsákból néhány szendvics, egy üveg bor, és persze a poharak is.
“Önkéntes” borászati szakértőként természetesen meg kellett kóstolnunk, hogy a bor tényleg olyan jó-e a szabadban, mint a pincében – és jelentjük, hogy a válasz egyértelműen igen!
A piknik után, amikor már azt hittük, hogy elég kalandban volt részünk, úgy döntöttünk, meglátogatjuk a Taródi várat. Na, itt aztán újabb meglepetés várt ránk. Ahogy a különös, egyedi formájú várfalak között barangoltunk, rájöttünk, hogy nem minden várat hercegek építenek – néha elég hozzá egy elszánt álmodozó is.
Taródi István elképzelései messze túlszárnyalták a szokványos építészeti terveket, és mi csak csodálkozva néztük, ahogy a téglákból és kövekből összeállt egy igazi modern kori vár. “Lehet, hogy nem vagyok herceg, de a saját váram lehet” – gondolhattuk volna mi is, miközben felfedeztük ezt a különös építményt.
A nap végére sikerült újra feltöltődni a természetben, bár a lépcsők most sem kíméltek minket. Az erdei túra, a piknik és a vár látogatása mind-mind olyan élményekkel gazdagítottak minket, amik miatt a soproni Lövérek egy életre bevésődnek az emlékeinkbe – meg persze a lábizmokba is.
Búcsú Soprontól: egy utolsó kürtőskalács a hazafelé úton
A harmadik nap reggelén, miután két napig róttuk Sopron lépcsőit és túráztunk a Lövérekben, úgy döntöttünk, hogy a napot egy kis pihenéssel kezdjük. Egy wellness szállodában találtuk magunkat, ahol a nap legnagyobb kihívása az volt, hogy kivánszorogjunk az ágyból a reggeli kávéért.
Persze, a kávé és a kilátás tökéletes kombinációja volt a nap indításának – de legyünk őszinték, semmi sem éri meg, ha előbb ki kell kelni az ágyból érte. Az erőfeszítést végül azzal kompenzáltuk, hogy egy hosszabb reggelizést tartottunk, és közben arról ábrándoztunk, milyen jó lenne, ha a nap hátralévő részét is ebben a lazító tempóban tölthetnénk.
De persze egy utazás nem lehet teljes, ha nem indulunk még egy utolsó sétára a belvárosban. Ahogy végigsétáltunk az utcákon, rájöttünk, hogy a szuvenírboltok mágnesként vonzanak minket.
Elvégre hogyan is hagyhatnánk el Sopront néhány helyi bor nélkül? Mire észbe kaptunk, már a város fél borospincéjét megvettük – természetesen ajándékba, de azért otthonra is maradt néhány palack. És ha már itt voltunk, természetesen nem hagyhattuk ki a híres kürtőskalácsot sem, amit végül útravalóként vittünk magunkkal.
A nap végén, amikor már a csomagtartóba gyömöszöltük a frissen szerzett finomságokat és borokat, egy pillanatra megálltunk, hogy elköszönjünk Soprontól. “Viszlát, Sopron! Visszajövünk… de előtte pár hónap diéta” – mondtuk nevetve, hiszen a hétvége minden egyes falatja és kortya nyomot hagyott rajtunk.
Ahogy elindultunk hazafelé, egy utolsó pillantást vetettünk a városra a visszapillantó tükörből, és már terveztük is, mikor térünk vissza. De előbb, talán tényleg érdemes lesz kipihenni ezt a kalandot – és ledolgozni azt a pár kilót, amit a borok és kürtőskalácsok hagytak maguk után.
Sopron: a város, ahol a bor, a történelem és a humoros emlékek összeérnek
Ha van egy hely Magyarországon, ahol a borospohár és a történelemkönyv kéz a kézben jár, az bizony Sopron. A hosszú hétvége alatt itt többet tanultunk a középkorról, mint az iskolai történelemórákon – és nem csak azért, mert a Tűztorony tetejéről belátni a fél várost.
Sopronban a macskakövek is történeteket mesélnek, és a borospincékben tett látogatásaink során kiderült, hogy a soproni borászok sem mentesek a humortól. Egy pohár borral a kezedben hirtelen minden anekdota érdekesebb, minden legenda színesebb lesz – és minden lépcső egyre meredekebb, de ez már csak a nap végére derül ki.
Aki még nem járt Sopronban, annak csak egy tanácsunk van: készülj fel a lépcsőmászásra és a borkóstolásra is! Ne hagyd ki a város lenyűgöző történelmi látnivalóit, de tudd, hogy a soproni borospincéket éhgyomorra látogatni nem épp a legjobb ötlet. A borok ugyanis nemcsak finomak, de alattomosak is – és mielőtt észbe kapnál, máris a város legszebb pincéiben találod magad, ahol a „csak egy pohár” könnyen egy egész palackká változik.
Sopron az a hely, ahol a múlt és a jelen tökéletes harmóniában találkozik, és ahol az élmények még sokáig veled maradnak – főleg, ha a bőröndödben hazafelé is lapul néhány palack bor. Itt nemcsak a látvány, hanem a város hangulata is magával ragad, és a humoros emlékek, amiket hazaviszel, garantáltan mosolyt csalnak majd az arcodra, akárhányszor visszagondolsz erre a különleges helyre.
